Requiem

Szépet álmodtam. A parti árnyékok hosszan elnyúltak a késő nyári napfényben. Fényes visszhangot vert az ég és a víz kontúrja, ahogy a lemenő tűzkorong lángra lobbantotta a horizontot. Ismerős helyen jártam, ahol egyszer megismertem egy csodálatos embert. Gyönyörű emlékekről suttogott az északi szél. Érzések rohantak meg, magukkal ragadtak és letaszítottak egy különös közönybe, ahol elcsúszik a realitás, éreztem az álom – ébrenlét haláltusájának simogató közelségét. Lassú, gyilkos felhők csúsztak fölém rideg közönnyel. Tisztult egy különös hang, egy érzés, hogy valami borzasztó dolog történt. Felültem az ágyon és felvettem a telefont.

Lassan jöttem rá, mit mondanak. Amit először nevetésnek hittem, valójában sírás volt. Meghalt - ennyit értettem. Nem éreztem át, mit is jelent valójában ez az egyszerű szó. Kavarogtak a fejemben a félelemtől remegő szavak. Száznyolcvan. Körforgalom. Szédülni kezdett velem a szoba, és torkon ragadott egy jól ismert érzés. Elvesztettünk egy barátot, egy szörföst, egy csodálatos embert. Nem fogja még fel senki, talán majd napok, hetek múlva érzi át, mit veszített. Most maradnak az értetlen sóhajok. A miértek. Lassan lefeküdtem az ágyra, becsuktam a szemem, és zuhanni kezdtem a magányba.

Eltűnt közülünk, 23 évesen. Talán még látjuk egyszer, valahol, elsiklani a láthatatlanba. Talán egyszer újra beszélhetünk vele, utoljára, elmeséli, mit szeretett volna még, ha kap egy kis időt. Valahol, egy másik helyen, ahol nincsenek áprilisi éjszakák, részeg sofőrök, értetlen sóhajok. Addig is itt él az emlékekben, a nyári szélben, a vidám esti beszélgetésekben. Hullámok mélyén felcsillanó távoli mosolyként velünk marad.

Isten veled Laci!